holdálom

Bevallom őszintén, könyvesboltban dolgozom. Ez persze azt jelenti, hogy istentelen mennyiségű könyvvel találkozom, de minap majdnem felsikkantottam boldogságomban. Raoul Renier Sötét Mersant sorozatának első kötete ismét kapható. Tizennégy éve jelent meg először, akkor megszereztem, megszerettem és megfertőzött menthetetlenül, most pedig Mersant le Sinistre ismét közöttünk jár. Akit egy kicsit érdekel a középkor, annak kötelező darab. Igaz, a kor misztikus oldaláról közelít, a babonákon és hiedelmeken keresztül, de pont ez teszi lebilincselővé. Mindaz amit már hallottunk a legsötétebb középkorról, és amit nem, előfordul benne és igazi csemegévé teszi a kiátkozott francia gróf mágiával teli kalandjait. Az íróról még ömlengenék egy keveset. Kornya Zsolt rejtezik az álnév alatt és boldogan leborulok előtte. Mind stílusa, mind a tudás, amit felvonultat minden középkorban játszódó novellájában, kiemeli a szürke tömegből. Keresem is az ilyen írásait és sosem csalódok. Épp csak belepislantottam egy Hetvenhét nevezetű sci-fi és fantasy válogatásba és ebben a 2008-ban megjelent kötetben is találtam egy gyöngyszemét a Vasorrú bába címmel. Élvezetes volt, bár elsőre nem számítottam semmi meglepőre. Nos, meglepett és feldobott. Szóval: Sötét Mersant ismét közöttünk. Legyen! Akárhányszor is, de Legyen!

Ó és még valami! Érdemes átböngészni a Raoul Renier honlapot is. Az ahhoz a bizonyos szerepjátékhoz kapcsolódó írásain kívül sok érdekességet lehet lelni.

read comments (0)

  Ott ültem a kard előtt és csak az járt a fejemben, hogy most meghalok. Nem tudom, hogy működik mások feje, de nekem sose volt nehéz kiürítenem az elmémet. Nem értettem, hogy mi nehézség van a meditációban. Olyan az elmém, mint Hiram szen az akváriumban. Tudjátok, mire gondolok? Hiram szen ül az akvárium közepén, mondja a magáét, néha meg elúszik előtte egy halraj. Nos, nekem is van egy Hiram szenem a fejemben és az akkor halálra volt rémülve. Nem voltam biztos benne, hogy felkészültem-e a próbára és még kósza gondolatok se jöttek, mint valami halrajok, hogy beléjük kapaszkodva eltereltem volna a figyelmemet egy pillanatra. Aztán összeszedtem magam és belső énem megvonta a vállát, hogy a szenek biztos tudják, mit csinálnak. Hinni akartam ebben, tehát képes voltam lehiggadni. Elkezdtem az öngyilkosságon gondolkodni. Először a japánok rituális öngyilkosságai jutottak eszembe és az erkölcs, ami szükségessé tette az ilyesfajta bűnhődést.Aztán eszembe jutott, hogy az európaiaknak milyen furcsa volt ez, mikor szembe kerültek a japán szokásokkal, pedig egy-egy selyemzsinór, méregpohár arrafelé is előfordult a történelem során. Néztem a kardot és most már el tudtam gondolkodni rajta, hogy is hajtsam végre a próbát. Mint a japánok, vágjam fel a hasam? Ezt nem tartottam szerencsésnek, hiszen én nem bűnhődök. Vacan szen jutott eszembe és az, amit a próbáról mondott. Hogy milyen jellegzetes és milyen sokat elárul a tanulóról a seb mérete, elhelyezkedése. Bűnös, ártatlan, ilyenek. Én nem éreztem magam bűnösnek, bár voltak csínjeim nekem is. Egyet viszont tudtam, mert azt mindenkinek jó alaposan a fejébe verték. Hogy ez a próba egy áldozat az istennőnek. Emberáldozat, halál nélkül. Ahogy belső énem eljutott idáig, már tudtam, hogy mit fogok tenni.

Megfogtam a kardot és szíven döftem magam.

read comments (0)

 Az utóbbi pár napban gyakran eszembe jutott ez a novellám, úgyhogy megosztom a világgal, hátha másnak is eszébe jut egy esős napon: hátha ez az a nap, amikor nem fog elállni.

Hat napja esett az eső. Hol csak szemerkélt, hol egyenesen mintha dézsából öntenék. Az egész város csatornahálózata dugig telt az égi áldással, sőt! Még az utcákon is vagy tíz centi vastagon hömpölygött.

Loren a másodikon lakott. Áradás fölött, ázásszint alatt. Pont középen. Sokszor nem volt ez jó, de most kifejezett áldást jelentett, hogy nem kellett tartania a különféle- az esővel kapcsolatos katasztrófáktól. Egy csendesnek nem mondható utcácskára nézett az ablaka, amit általában szintén nem kedvelt, de most odahúzta az ablakhoz a hatalmas foteljét, -amit még a nagyika vásárolt lánykorában-és forró teát szürcsölgetve nézte, csodálta és próbálta megérteni az esőt. Nem hallgatott zenét. Elég volt az eső beszűrődő zaja. Sokan azt hitték, nincs is otthon, annyira csendes volt és mozdulatlan. Sokszor eszébe jutottak mestere szavai: “Ha kívülről nem érted,hatolj belé, tapasztald meg, hogy felfoghasd!” Persze ő is gondolt rá, hogy ki kéne menni, hogy talán akkor megértené ennek az egésznek a lényegét. De igazság szerint félt, hogy akkor elmúlna a varázs és nem látna mást, mint vizet, ami -hogy kibabráljon az itteniekkel- pont itt akar tengert játszani. Pont ez okból tévét se nézett. Mert a hírek most a vízről szólnak. Feléledő végítélet-szektákról, kis emberi tragédiákról. Vízről és ami vele jár. Nem akart beszédet. Nem akart még szuszogást se. Csak az esőt akarta hallgatni. Az eső türelmes, egyhangú kopogását, dobolását, susogását.

Mindig szeretett csendben, egy helyben ülni és megfigyelni a világot maga körül. Megfigyelni és megérteni. Az ember. Mivel belülről képtelen volt megérteni, felfogni teljes egészében az embereket, tőlük bármikor képes volt halálra rémülni. Egy mohó pillantás, egy agresszívabb közeledés kiválthatta belőle a pánikot. Nem is igazán tudott mit kezdeni vele. Persze, hogy sokszor ő húzta a rövidebbet. De itt biztonságban volt. Az ablak előtt ülve és ámulva. Tudta, hogy nem fog elállni. Csak nézte az esőt és érezte, hogy ez nem az az eső, ami eláll és kisüt a nap. Nem félt, vagy esett pánikba. Nem. Nézte az esőt és nem értette. Kint az emberek sem értették, de őket nem is érdekelte annyira a dolog.Érezte, hogy ki fog nyílni az ajtó és valaki belép majd. Ettől se ijedt meg. Ez az eső valahogy ellazította mindig feszült, mindig támadást érzékelő idegeit.

Egy férfi volt az. Rossz arcú, marcona börtöntöltelék. Először nem is vette észre, hogy a fotelban ül valaki. A nő nem állta meg, hogy ne köszönjön neki. Sokáig dolgozott rajta, hogy természetes legyen ez is, mint sok más is, amivel nem tudott mit kezdeni régen.

- Jó napot! Loren vagyok. Ha elmegy, kérem csukja be maga mögött az ajtót! Köszönöm.

A fickó idegesen ment oda hozzá.

- Épp most rámolom ki a lakását. Nem zavarja?

- Nem. A rendőrséget se hívom. Épp elég bajuk lesz emiatt.- mutatott az ablakon túli világra.

- Miért?

- Mert ez nem fog elállni.

- Maga is olyan világvége-buzi? -kérdezte csalódottan és otthagyta volna.

- Nem. A világ köszöni jól van. Az ember kihalásával nem omlik össze semmi. Csak kihal egy állatfaj, ennyi.

- Maga tisztára dilis! Ez csak eső.

- Hatodik napja.- bólintott Loren.- Folyamatosan.

A férfi idegessége visszatért, ám most nem holmi házigazda miatt. Tudta ő is, hogy a furcsa lánynak, ott a fotelban  igaza van. Ez mindennél jobban zavarta. Dühös lett, ledobta a táskát és odament hozzá. Felráncigálta, megrázta.

- Hülye picsa! Kuss legyen! Kuss!

- Félsz. Furcsa, nem? Ez mindig fordítva szokott lenni. Az áldozat fél és és nem a támadó. Vagy nem is maga a támadó? Ezt még át kell gondolnom. Kérem, engedjen el!

- Maga megőrült!- a férfi ellökte magától és kimenekült a szobából, a lakásból. A nő becsukta az ajtókat és visszaült az ablak elé. Kezdett hideg lenni bent.

- Befolyt a pincébe a víz.- gondolta. Felállt, felöltözött és visszaült. Úgy gondolta, talán sikerült rájönnie egy fontos dologra az emberekkel kapcsolatban.

Figyelme ismét az eső felé terelődött. Mert az még mindig nem állt el. És a lány csak ült a fotelban és nézte, nézte, csodálta, megérteni próbálta az esőt, ami csak esett, nem állt el hatodik napja.

read comments (0)

  Mindent látok, mindenhova bekúszok. A gyárak túlhajtott, karikás szemű munkásai közé éppúgy, mint az alvógyermekek ágyába. Éjszaka a nevem.

Látom a szeretkezők izzadt testén megcsillanni a holdfényt, a tolvaj éjjeli szarkát, ki ablakon, ajtón surran be. Bűnös, ártatlan, egyként alszik, álmukra Morpheus, áldott jó haláltestvér vigyáz.A préda ugyanúgy fut a vadász karmaiból, mint két éve, kétezer éve mindig. Néha elkapja áldozatát, néha élhet még egy kicsit. Holnapig talán. Minden ugyanaz és mégis más. Csak én nem változok soha. Eljövök, ha eljön az időm, és távozok, ha Naptestvér végzett odaát. Minden nap látom az örök körforgást: élet-halál úgy kering körülöttünk, mint gyermekek a körtáncban. Elszédít, elkábít minden élőt.

Morpheus! Áldott, jó haláltestvér! Álmot, kába képeket csalsz szemükbe, hogy életet, vagy halált ossz szét egyenlőn közöttük. Álom, álom, édes álom! Veled dúdolom én is a halál dalát.

Jöjj, jó Morpheus! Most én mesélek neked vérfagyasztót, szépet.

Nappalok, éjszakák. Kergetik egymást a napok. Nem is tudom, mikor volt már. Két éve? Vagy kétszáz? Te nem tudhatod. Nem hallhattál róla, jóbarát. Az álom messzire elkerüli azokat a szemeket, melyek láttak mindent velem. Ó, igen messze jártam akkor. Álmatlan helyekre csempésztem sötétet, félelmet.

Préda volt, de nem gyermek, vagy nő, mint a legtöbbször. Erős, fiatal férfi járta az utcákat. Óvta az álmodók nyugalmát. Hold anyó megsajnálta, világított neki. Bolond vénasszony! Te persze kedveled, mi? Elvarázsol még téged is néha. Én nem kedvelem. Szentimentális vén misztikus!

De akkor még ő se segíthetett szegény fiún. Fiatal volt, bátor és erős. Álom sose látta szemek figyelték őt. A vér gyermeke volt. Öreg és ravasz. Prédára leső vad volt már a te ifjúkorodban is.

Szóval hallottál róla. Akkoriban Selene-nek hívatta magát. Kellett neki a fiú vére. Ó igen, elvette. Elvették a vérét azok az álmot nem ismerő szemek. Megbabonázta és megharapta. Hogy meghalt-e? Nem, nem hiszem.

Hogy titkolózok? Igen. Nézd a fiút! Ott, abban a sikátorban! Nézd milyen fiatal és erős! Mint a préda abban a mesében.

Hogy nem volt mese? Hát persze hogy nem, jóbarát! Szegény fiú vérre vadászik azóta,de azt a vért nem kaphatja vissza. Másé már a vére. Mást szolgál, nem urát.

Mint a körtánc: élet, halál, élet… préda vadász, préda. Nézd hogy küzd más véréért! Volt már ennél furcsább eset? Ó persze, hogy volt. Mind jól tudjuk. Láttuk mi is a férfit, aki mások véréért halt meg. Szegény bolond! Ezért a vérért meghalni? Bűnös, szennyes kis életekért?

Csak te érted őket, jó Morpheus. Menj és boríts álmot a sosem álmodók szemére! Érezzék még egyszer, utóljára élőnek magukat!

read comments (0)

Sokat gondolkodtam ma a kannibalizmuson. Végül arra jutottam, hogy nem akkora katasztrófa, ha nyersen eszem meg Mark nemi szerveit. Végül is ez volt a vágya. Hogy az a számba kerüljön. Végakaratnak is nevezhetjük, azt hiszem. Azt pedig illik teljesíteni, nem? A baj az, hogy nagyon finom és ha megfelelő anyagokkal stimulálom, boldoggá is tesz evés közben. Nem lesz ez így jó. Ha rám törik az ajtót a rendőrök, itt találnak a hullával. A megcsonkított hullával. Nem hinnék el, hogy mire megtaláltam, Mark már félig megfőtt. Hülye helyzet. Én a szobámban elalszok, a bátyám meg a konyhában… mindegy. A lényeg, hogy vagy meg kell ennem az egészet, vagy… hát ez az. Mennyi időm van? Keresik már? Vagy beteget jelentett erre a hétre? Nem tudom, de begolyózok ettől a bizonytalanságtól. Finom volt tegnap a jobb karja. Mi legyen? Megvan! Azt hagyom utoljára, ma pedig a jobb lábikráját eszem meg. Még megvan a combja. Azt talán holnap… és holnapután kellene. És akkor jönnek a belső szervek. Nem! Ahhoz végképp nincs gyomrom. A macska! Szegény drágám borzasztó éhes lehet. Cicc! Gyere a mamihoz! Jól van! Jó cica vagy. Egyél csak! Mark úgyis utált téged. Meg akart szabadulni tőled. Bizony. Hé! Az az enyém! Büdös dög! Beleettél a combjába! Sebaj. Úgyis meg akartam sütni. Finom, ugye? Bizony finom. Kopognak. A fenébe! Egyél csak drágám! Ugye nem baj, ha a mami magadra hagy egy kicsit? Úgy! Nem látszik, nem érzik rajtam. Jöhetnek. Segítség! Nem tudok kimenni és a bátyám meghalt!

read comments (1)

 Templom, esküvő és a boldog pár. Csak a lány családja van jelen, nincs is nagy felhajtás. Mindenki boldognak tűnik. Pedig furcsán kezdődött.

Tizenötödik találkozás

Fiatal anyuka tolja a babakocsiját a piacon. Kevés dolgot vásárol. Pénze sincs sok, keveset is esznek. A kicsi még beéri azzal, amit az anyjától kap. Ahogy a paprikát nézi, válogatja, a babához egy alig tíz éves kisfiú lép oda. Szőke, kékszemű gyerek. Igazán helyes kisfiú, ahogy minden kékszemű, szőke kisfiú. Benéz a kocsiba, halványan elmosolyodik. Megfogja a kocsi szélét és amikor az anyuka elindul, megy velük. A fiatalasszony észre se veszi, hogy valaki hozzájuk csapódott. Mintha nem látná, sokszor át is néz rajta. Mikor hazaérnek meg, a nőnek teljesen természetes, hogy a kisfiú ott van, és az ő kis Lisáját fogja majd elvenni. A később hazatérő férj is ugyanúgy gondolja. Mind boldognak tűnnek…

Tizenharmadik találkozás

Elhagyott utca, sok szemét, sötét, bűzös kapualjak. Egy alig tíz éves kisfiú fordul be az egyik sarkon. Szőke, kékszemű gyerek. Igazán helyes, ahogy a többi szőke, kékszemű kisfiú. Az egyik házból jólfésült férfi lép ki. Odamegy a kisfiúhoz, vált vele pár szót és együtt térnek vissza a házba. A felnőtt a lakásában megkínálja tejjel, amit az elfogad, miközben a férfi szemébe néz. A férfi boldognak tűnik akkor is, mikor az ablakot kinyitva kiugrik a negyedik emeletről.

Kilencedik találkozás

Park, fű, fák, padok. Emberek jönnek, mennek, sétálnak, beszélgetnek, a galambokat etetik. Egy asszony ül az egyik padon és maga elé bámul. Egy alig tíz éves kisfiú megy oda hozzá. Barnahajú, szemű gyerek. Igazán helyes kisfiú, ahogy kevés barnahajú és szemű kisfiú. Megérinti az asszonyt, az felnéz, rámosolyog, megfogja a kis kezet és hazamennek. Olyan boldognak tűnnek…

Negyedik találkozás

Erdőszéli játszótér. Elhanyagolt, a játékok is rozsdásak. A nyikorgó hintában,- az utolsó működőben- egy alig tíz éves kisfiú ül. Barna a szeme és haja. Igazán helyes, ahogy kevés barnahajú és szemű kisfiú. Egy középtermetű, átlagos férfi megy oda hozzá. Elkapja, befogja a száját és befut vele az erdőbe. Olyan boldognak tűnik, mikor pár nap múlva megtalálják felakasztva a hinta vasára. Már a hullamerevség is elmúlt belőle.

Első találkozás

Éjszaka a város szórakozó negyedében. Az utcákon prostik lesnek kuncsaftokra. Négytől ötven éves korig. Egy alig tíz éves kisfiút állít meg az egyik strici. Egy barnahajú és szemű gyereket. Igazán helyes, ahogy kevés barnahajú és szemű kisfiú. Beviszi a házba. Tíz perc múlva a férfi boldog mosollyal az arcán repül ki a második emeleti mocskos lakás ablakán. Szerencsétlenül esik, azonnal meghal.

Egy este hullócsillag érkezett a városba. A boldogságot kereste.

Megjegyzés: Ezt évekkel ezelőtt írtam, mikor még hírét se hallottam se a Csillagpornak, se Niel Gaiman-nak és eddig fel se tűnt a párhuzam az említett művel. Lehet kételkedni, de valahol hiszek a kollektív tudattalanban. Ezt a nyuszit másik kalapból húzták elő, sokkal ötletesebben.

read comments (1)

 Vannak dolgok, amiktől az ember szabadulna, elfeledné, hogy találkozott velük, mindhiába . A címben említett bosszantó dilemma az én egyik lerázhatatlan dolgom. Történt ugyanis, hogy kezembe került egy nap a zseniális orosz testvérpár könyvecskéje, a Válaszd az életet. Hamar elolvastam, mivel rövid is, ráadásul érdekes témát boncolgatnak izgalmasan előadva. Egyébként korábban olvastam tőlük a Stalkert, szóval nem leptek meg az elképzelt jövő apróságai, a téma is legalább olyan megdöbbentő volt, mint a híresebb, vaskosabb művük. Elolvastam és utána boldogan emésztgettem. Eltelt talán fél év, vagy annyi se, és megjelent Arthur C. Clarke könyve, A gyermekkor vége. Ő is kedvelt íróm, bár a novellái jobban lenyűgöztek, mint az Űrodüsszeia. Jó ideig nem adtak ki könyvet tőle, (nagyon mástól se, ha jól emlékszem) és akkor kijött valami, amiről nem nagyon hallottam korábban. Kíváncsi lettem, kézbe vettem. A fülszöveg érdekesen hangzott, megvettem hát és rávetettem magam. Kicsit felbosszantott a Sztrugackij fivérek után. A két könyv témája ugyanis egy az egyben megegyezik (na jó, nem száz-százalékig). Bennem lehet a hiba, vagy talán az író előszavát kellett volna kihagynom, vagy nem is tudom, de az amerikai változat nagyképűnek és bosszantónak tűnt. A regény maga gyönyörűen kidolgozott, hiszen nem akárkiről van szó, de a történet vázát elfeledném szívesen. Most megnéztem a két mű első kiadásának dátumát. Nem lettem jobban. Mert igaz, hogy A gyermekkor vége 1953-ban született, a Válaszd az életet pedig a nyolcvanas évek közepén, szóval a témában is van evolúciós folyamat, de az amerikai nagyképűséget akkor se bírom megemészteni. Vagy szimplán csak az író megnövekedett arcfelülete volt az, ami felbosszantott? Az biztos, hogy ha hasonló irányt is vesz az emberi fejlődés, annak mi még az árnyékát se fogjuk látni. Mert előbb túl kellene élnünk a saját, vagy a természet alkotta (kinek hogy tetszik jobban) nagy kiszavasósjátékot.

read comments (31)

 A Tuan kiadó nagyon szorgalmas volt mostanában. Kijött több új könyvvel és ifjúkorom kedvenc sorozatát is kiadták újra. Nemere István ifjúsági sorozata ismét kapható! Hurrá!  Újabb nemzedék ismerheti meg Don, Lars és Ariel kalandjait. Két rész egyben jelent meg, így lesz most három kötetes a hat részes sorozat. Remélem a képregény(eke)t is kiadják. Jól emlékszem hogy kettő is volt belőle?

read comments (0)

 Kedves Vackor! Ma rájöttem, hogy nemcsak a tömegközlekedés válthat ki tomboló érzelmeket.

Azzal kezdtem volna ezt a bejegyzést, hogy leírom, mit is utálok annyira, de aztán felötlött bennem pár kérdés. Sok-sok miért.

Miért utáljuk egymást? Miért utáljuk magunkat annyira, hogy megfosztjuk önmagunkat emberek szeretetétől? Azért mert utálattal születünk? (az újszülött se akar kívül lenni, ezért sír) Vagy ha nem, hát miért? Miért van az, hogy nincs olyan nap, óra, perc, másodperc, amikor legalább 20 millió ember ne utálna egy másikat? Miért utáljuk ami zöld, miért utáljuk, ami nem, miért utáljuk szegény éhes testvérkénket, aki megette a reggelinket? Miért nem vehetjük tudomásul, hogy ő is ember, ő is él, létezik és ha nem utálnánk egy percig a világot, lehet, hogy rájönnénk, hogy milyen sokan szerethetnek minket. Persze, a szeretettől nem lesz tele a hasa senkinek, de akit szeretünk, azzal foglalkozunk, vigyázunk rá, elfogadjuk és tudomásul vesszük, hogy mi most jobban állunk, tudunk segíteni annak, aki nem ilyen szerencsés.

Nem szeretek utálni senkit. Fáj ráébredni utána, hogy tulajdonképpen kit is utáltam és milyen semmiség miatt.

read comments (0)

Bár érdeklődési köröm kiterjed a képregények mindenféle fajtájára (keleti, nyugati egyaránt), nem írok ide róluk. Nem mintha nem lenne mit írni egy-egy darabról, de nem szeretnék senkit se elkedvetleníteni, se lelőni poénokat, márpedig ennek a műfajnak szerintem a fő vonzereje a képi és tartalombeli meglepetés.

read comments (1)